A mai rohanó világunkban egyre többen hódolnak a horgászat szenvedélyének. Sokan így próbálnak meg kikapcsolódni, kipihenni a mindennapok fáradalmait egy általuk választott „csendes” vízparton. Ezzel arányosan tovább nő az amúgy sem csekély létszámú bojlisok tábora, és az igényeiket kielégíteni próbáló nagyhalas, úgynevezett bojlis tavaké.
Remekül szórakozhatunk, nagyobb halsűrűséggel találkozhatunk, rövid időn belül rengeteg nagytestű pontyot foghatunk az erre a célra létesített sporthorgász vizeken. Természetesen a rossz hiedelmekkel ellentétben senki ne mondja, hogy ott könnyű halat fogni, mert ez nem igaz! Csak a nagy számok törvénye alapján akár rövidebb idő alatt is érhetünk el jelentősebb sikert, horgunkra akadhat egy-egy kapitális példány. Az időjárási tényezők, légnyomásváltozás és az iszonyatos nyomás, amit a horgászok gyakorolnak a vízre, mind megnehezítik a halfogást. Jómagam is évek óta látogatója vagyok számos ezekhez hasonló víznek, de van egy óriási hátulütőjük: hiányzik a csend!
Meseszép, háborítatlan természet, szeszélyes vizek és halak, nekem ez a horgászat csúcsa.
Sokan elfelejtik a horgászat lényegét, példátlan magatartást mutatva viselkednek, szó szerint alkoholizálnak, ordítoznak, és nem tartják tiszteletben a környezetükben tartózkodó sporttársak pihenési szándékát. Ezúton szeretném üzenni azoknak az embereknek, akik itt vélnek felfedezni hasonlóságot a fent említett és saját viselkedésük között (ha egyáltalán emlékeznek rá), hogy ne menjenek vízpartra! Ha nagyobb mennyiségű alkoholt szeretnének elfogyasztani, azt megtehetik otthon a kertben a barátokkal bográcsozás közben. Nem mellékesen az állami horgászengedély is tartalmazza, hogy nem lehet a vízparton tartózkodni ilyen állapotban. Azt is sajnálom, hogy a tógazdák szemében a pénz fontosabb szerepet tölt be, mint a halak egészsége, és legyintve tűrik, ahogy barbár módjára viselkedő emberek horgászathoz hasonlító tevékenységet próbálnak meg folytatni.
Csend honol a tájon, sehol egy horgász. A fárasztás is izgalmasabb, élvezhetőbb, ha nem arra kell koncentrálnunk, hogy mikor úszik halunk a szomszéd zsinórjai közé!
És mindezek tetejére jön még a versengés, ki tud nagyobb halat fogni. A tíz kilós hal már kicsi, amelyik tavon pedig nincsenek húsz kiló fölötti pontyok az már nem is tó, hanem pocsolya, ahová nem érdemes menni (és itt még finoman fogalmaztam) stb. Mit akar ezzel elérni a magyar pontyhorgász társadalom? Ez „divat majmolás" nem sporthorgászat.
Neki még biztos nem volt horog a szájában, az enyémen kívül. Szerencsére olyan helyen sikerült felnőnie, ahol elkerülhette sanyarú sorsát.
Az egyik legszélsőségesebb példa amit említeni tudnék, sajnos egyre sűrűbben hallok hasonló történeteket ismerőseimtől, hogy tavaly beszélgetésbe elegyedtem egy mellettem horgászó fiatalemberrel, akit a barátja invitált el a partra, életében először volt horgászbot a kezében, még bedobni sem tudott, csak a cimborája etetőhajó segítségével jutatta be a kölcsön kapott szereléket és kijelentette: „Egy 15 kilónál nagyobb pontyot akarok fogni." Mondanom sem kell, hogy eleresztettem egy nem túl őszinte, gúnyos mosolyt. Most erre mit mondjak? Először is nem „akarok", hanem szeretnék fogni, másodszor pedig azonnal 15 kiló fölöttit?! Nem lesz az kicsit sok? -gondoltam magamban, és halkan csak ennyit szóltam: Miért nem elég egy kisebb, mondjuk 5 kiló körüli ponty? Ez költői kérdés lett, mert soha nem kaptam meg rá a választ. Én annak idején nádbottal kezdtem, sneciket és apró keszegeket fogtam, de megtanultam tisztelni a természetet, a halakat.
Megtanultam nyitott szemmel járni a vízparton, megfigyeltem a halak viselkedését, megismertem táplálkozási szokásaikat és legtöbb esetben eredményes tudok lenni olyan helyzetekben, olyan vizeken, amelyeket mások elkerülnek.
Szerencsére hozzám hasonló gondolkodásmódú pontyhorgászból is rengetegen képviselik táborunkat és próbálnak tenni a nem megfelelő magatartás visszaszorításáról.
Ezek a külső tényezők és a természet szeretete vezényelt arra az útra, amin most járok. Én is szeretnék óriási halakat fogni, de nem minden áron. Szabadidőm nagy részét szívesebben töltöm érintetlen, csendes, természetbarát környezetben. Nagy becsben tartok minden halat, amit ilyen körülmények között szákba tudok terelni, legyen szó bármekkora súlyú egyedről. Az én szívemet jobban megdobogtatja egy holtágból kifogott 8 kilogramm körüli pikkelyes, mint egy intenzíven nagyhalasított vízben élő 18 kilós példány. Számtalanszor hallottam már azt is, hogy az igazi pontyhorgász nem tesz különbséget a kifogott halak között, ugyan úgy örül mindegyiknek. De lássuk be ez nem így van, vagy én nem vagyok igazi pontyhorgász, mert sokkal büszkébb vagyok egy érintetlen bányatóból kifogott 16 kg-os pontyra, mint az egyéni rekordomra, amit 20 kg fölött mérlegeltünk.
Az amikor egyedül horgászunk egy tavon, vagy egy több kilométer hosszú holtágon nem találkozunk emberrel, ameddig a szem ellát és csak mi vagyunk meg a természet... az az érzés megfizethetetlen! Ha még a kapásjelzőnk is megszólal az már csak hab a tortán. Akik még ezt nem élték át, azok nem is érthetik, de tehetnek róla, hogy megtapasztalják. Nem néznek egyszerű feladat elé, hiszen ha találnak egy ilyen csendes vizet, akkor általában nagyon kevés hal van benne és azok is nehezen csábíthatók horogra. Minden esetre valami oka van, amiért nem horgászik senki azon az adott helyen. Érdemes biztos forrásból kideríteni azt is, hogy nem járunk tiltott helyen, vagy nem követünk el birtokháborítást. Bevallom őszintén, számtalan kapás nélküli éjszakát virrasztottam át magányosan, de számomra ez jelenti az igazi kihívást, azt a pluszt, amit nyújtani tud, még akkor is, ha csak egy-két kapást tudunk kicsikarni a több napos horgászat során. Bátorítani tudok mindenkit, ne féljünk a csalódástól, mert az esetleges siker sokkal édesebb.
Úgy gondolom, hogy a bojlis társadalom egy jelentős hányada megérdemli, hogy egy csodálatos érintetlen vízből fogja ki élete halát. Talán a sors is így akarja és megjutalmazza a rengeteg áldozatot hozó, igaz szívű, természetbarát pontyhorgászt.
