A mélységméréshez csak egy ólomra és a mérőúszóra lesz szükségünk.
A halak mozgásáról, a különböző hőmérsékletű vízrétegek szerepéről nagyon sok cikk látott napvilágot. A számunkra láthatatlan, víz alatti világnak ugyanúgy domborzata, hegyei és völgyei vannak, akár a vízpartinak. A halak ezek között mozognak táplálékot keresve, a ragadozók elől menekülve vagy épp melegebb / hidegebb vízréteget keresve. Különösen a pontyra igaz, hogy egy adott tóban kialakít egy vonulási útvonalat főbb táplálkozó helyekkel, és ezeket a rója naphosszat. Kedvenc halaink valójában megszokásaik rabjai. Ezek az útvonalak a mederhez alkalmazkodnak, annak töréseit, egyenetlenségeit követik. Épp ezért kell feltérképeznünk a meghorgászott vizet. Fogásunkat a többszrösére növelhetjük a megfelelő helyen, a megfelelő szerelékkel felkínált csalit használva.
"mindössze egy kis átalakítás kell a szereléken."
Úszóval könnyű vizet mérni, de hogy lehet ugyanezt feederbottal? A válasz roppant egyszerű, mindössze egy kis átalakítás kell a szereléken. Az ötletet a bojlis horgászatból mentettük át, ahol elterjedt a markerúszó használata. Ezek az úszók nagy felhajtóerejük miatt feederezésnél korlátozottan alkalmazhatóak. Nem fogunk tudni a 15-20 grammos kosarunkkal mélységet mérni, ha az úszó teherbírása 25 gramm felett van. Továbbá csak dobóelőke nélkül használhatjuk ezt a technikát, mert a kosarunknak vagy más ólomnak szabadon kell csúsznia a főzsinóron (kivéve, ha a mélység semmiképp sem lehet nagyobb, mint a dobóelőkénk).
Egy csukás úszó is remekül működhet mérőúszóként!
Így néz ki a szerelék.
Hogy is mérjük a vízmélységet? Először is dobjuk be a kiszemelt helyre a szereléket, majd győződjünk meg róla, hogy leért a fenékre, amit a feederspicc megkönnyebbülése, kiegyenesedése jelez. Ezt követően állítsuk az orsót úgy, hogy a zsinórvezető görgő pontosan a bot felé álljon. Ügyelni kell arra, hogy a főzsinór ne legyen túl feszes, nagyobb távolságban a monofil métereket nyúlhat, meghamisítva ezáltal a mélységmérést. Ezt követően lazítsuk ki a féket, majd kezdjük adagolni a zsinórt oly módon, hogy a felkapókar görgőjénél megfogva azt elhúzzuk a keverőgyűrűig. Számoljuk a húzásokat. Ismételjük ezt egészen addig, amíg a felszínen megjelenik az úszó. Mérjük meg a zsinórvezető görgő és a keverőgyűrű távolságát, majd ezt a húzások számával felszorozva megkapjuk a vízmélységet. Az úszórögzítéshez használt zsinórt és az úszó hosszát is adjuk hozzá a mérési eredményhez! Nem is olyan ördöngősség, ugye?
Egy trükk, mellyel a módszerrel készíthetünk hozzávetőleges medertérképet is, igaz egy kis időt rá kell áldoznunk, de hosszabb horgászatoknál mindenképp megéri a fáradtságot. Először is klipszeljük ki a zsinórunkat nagyjából a maximális dobótávolságunknál. Dobjunk egyet pontosan magunk elé a maximális távolságra, majd mérjünk mélységet dobásirányba fordított bottal. Ha ez megvan, kezdjük el óvatosan feltekerni a zsinórt, de csak addig, amíg az úszónk nem ütközik fel az ólmon. Érezni lehet, amikor odaér. Ezt követően felfelé vagy oldalra húzzuk el a botot úgy, hogy az az előző állapothoz képest 90 fokot zárjon be. Vagy párhuzamos ilyenkor a parttal, vagy pontosan az ég felé néz. Tekerjük fel az így nyert zsinórszakasz, majd mérjünk itt is mélységet. Így pontosan tudni fogjuk, hogy a botunk hosszának megfelelő távolságot levonva a maximális dobótávból mekkora is a vízmélység az adott helyen. Ismételjük ezt egészen addig, amíg partot nem ér a szerelék.
Érdemes körbedobálni a horgászhelyünket, hátha a legjobb haltartó helyek nem pontosan előttünk vannak, hanem kissé oldalt. Ez a fajta medertérképezés meglehetősen pontatlan, de vázlatos képet ad arról, hogy milyen a meder előttünk, hol találhatunk törést, platót. Ezeket meghorgászva máris sokat tettünk a siker érdekében. Szánjuk rá az időt, megéri!
